Terhesség, cigi, és lábgyilkosok

Tegnap este bementünk a „központba” mert dolgunk volt. A vasúton beszéltük meg C-vel a találkozót. Szokás szerint hamarabb érkeztem, és addig is, amíg nem érkezett  C, addig én megittam egy rumoskólát, meg elszívtam néhány cigit….na persze, álmomban. NO alkohol NO cigi. Valahol itt kezdődik az anyává válás, hogy képes vagy lemondani önző szokásaidról. Én, amikor megláttam Egyharmadot a monitoron, és látni lehetett, ahogy szélsebesen dobog a szívecskéje, én ott elvesztem. Szertartásszerűen, színpadiasan, méltó módon akartam elszívni az utolsó cigit, de nem voltam képes rá. Akkora hatással volt rám a bennem lévő minimanó, hogy egyszerűen nem ment. Tizenöt évig dohányoztam. Sokan egy fikarcnyi esélyt sem adtak nekem, amikor azt mondtam, hogyha terhes leszek, leállok….nem hittek nekem. De így lett. Minden probléma nélkül, egyik napról a másikra letettem a cigit, és az óta eltelt már 4 hónap. Hiányzik. hogyne hiányozna. De tudom, hogy nem lehet. Majd….hosszú még az élet…. Az anyaság, a szülői lét az nem kiváltság, hanem feladatok, és persze hatalmas élmények  meg nem szűnő láncolata. Nem tudom, hogy én milyen szülő leszek, majd az idő mutatja meg, de igyekszem nem elrontani már az elején. Nem is értem azokat az anyukákat, akik nem tudják letenni a dohányárut addig, amíg terhesek, és szoptatnak. Az ilyen anyukajelölteket betenném egy 2*2 méteres helyiségbe, és folyamatosan csöveken keresztül nyomnám be a cigi füstöt. Levegőt nem nyomnék be, majd a füstből kihalássza magának a nem létező oxigén molekulákat. Mert körülbelül így fuldokol a gyerek az anyában, amikor az rágyújt. Hiszen neki nincs semmi és senki más, ami az élethez szükséges anyagot adná, mint az anya szervezete. Ha az anya cigizik, akkor a baba is hozzájut, ha az anya alkoholt iszik, akkor a baba is megérzi. Úgyhogy nagyon meg kell gondolni, hogy mit teszünk és mit nem. Persze olyan elvakult kismama sem akarok lenni, aki egész nap fekszik, nem csinál semmit azzal a felkiáltással, hogy TERHES VAGYOK. Azt sem tudom megérteni, aki ugráltat mindenkit maga körül, mert ő most pont ezt vagy azt kívánt meg….meg kettő helyett eszik… Én a magam módján lazázok. Nem akarok sem elvakult, sem leszarom típus lenni. Nem rohanok dokihoz, hogyha beleszúr az oldalam, de odafigyelek a jelekre, és megpróbálok minél egészségesebben élni.  Igyekszem a hormonális változásokkal együtt járó hangulatváltozásaimat nem a barátokon és C-n levezetni.  Nem érdekel, mit ehetek és mit nem. A szervezet úgyis megmondja, hogy kell e neki vagy sem. Az elején szedtem a folsavat, meg a bébivitamint, de abbahagytam, mert mondta a szervezetem, hogy köszi, nem kell. Most magnéziumot, B6-ot, és kalciumot szedek. Az első kettő nekem kell, hogy ne görcsöljek, a harmadik, Egyharmad (aki valójában már kétharmad) tökéletesen egészséges vázszerkezetéhez kell.

Az első négy hónapot végighánytam. De nagyon durván. Émelyegtem, hánytam. Napi feladatom volt. Amikor éhes lettem, abban a pillanatban hányingerem keletkezett, és rögtön hánytam is, majd mintha semmi sem történt volna leültem az asztalhoz és ettem. Hetekig úgy főztem, hogy elkezdtem főzni, majd lehúztam a tűzhelyről az edényt, elszaladtam hányni, majd visszamentem és folytattam.  Már rettegtem attól, hogy éhes legyek, mert az hányást eredményezett. A magnézium és a B6 sokat segített ebben. Nehezen szántam rá magamat hogy szedjem, de megérte. Néhány hét alatt gyakorlatilag négy hónap szenvedése múlt el. Azóta is szedem.

Ahogy vártam a vasúton, figyeltem az embereket. Már régóta tényleg hatalmas érdeklődéssel nézem itt a lányokat, akik hihetetlen 10-15 cm-es tűsarkú cipőkben tipegnek, mint a kiskacsák. Látszik rajtuk, hogy fáj a lábuk, alig bírnak menni, de hordják ezeket a lábgyilkosokat. C-vel időnként közösen keressük ezeket a kacsalányokat, és halálra nevetjük magunkat rajtuk. Mert itt a nők attól érzik nőiesnek magukat, hogy szoknyát, vagy mini ruhát hordanak, és magas sarkú cipőt. Más a kultúra, mások a szokások. Itt Sydney-be teljesen megszokott, hogy aki már nem bír menni ezekben a cipőkben, azok mezítláb folytatják az útjukat. Igaz, 16 fok van, én megfagytam már kabátban, és pulcsiban, és nadrágban, de a lányok egy szál semmiben mezítláb próbálnak eljutni egyik szórakozóhelyről a másikba. Nem hiszem el, hogy nem fáznak meg, vagy a veséjük nem érzi meg a hideg földet. A másik, hogy tényleg látszik rajtuk, hogy szenvednek ezekben a divatcipőkben, de akkor minek hordják? Járni sem tudnak benne, és a mozgásuk inkább mosolyognivaló, mint szexi. De akkor minek erőltetik? Nem érzik, hogy nevetségessé válnak? Itthon ha ezek végiglejtenének ezekkel a mozgásokkal az utcán, mindenki kinevetné őket. Megjelent egy csoport koreai lány, akik természetesen nagyokat viháncolva mini ruhában voltak, és ezekben a cipőkben totyogtak. Szánalommal néztem rájuk, hiszen olyan buták. Minek szenvednek? Értem én, hogy itt ez a szokás, de miért?????????