Kedves Családtagok, Ismerősök , Barátok,
Szomorú az alkalom, amiért most összegyűltünk. 2015.
szeptember 1-én elment örökre KLM, az az EMBER, akit mindenki
szeretett, becsült, és tisztelt. 90 évet élt. Élete göröngyös volt, de mindenki
számára példaértékű. Nagytati, Lajos bácsi, Apu volt ő, egy személyben. Hosszú
életet élt, rengeteget küzdött, erős és bölcs volt.
Most itt állunk megtörve, a kérdések sora nem ér
véget. Miért ilyen hirtelen, miért most, miért így? Nagyon fáj. A kérdésekre
nincs válasz. Tanakodunk, hogy mi lett volna ha…. de nincs mi lett volna ha. Csak
a tény maradt, a megváltoztathatatlan, és visszavonhatatlan. Most itt állunk,
megrogyva, és talán az idő majd enyhíteni tudja kínzó hiányát. Sok embernek nem
adatik meg, hogy ilyen szép kort megéljenek. Volt az életében minden, ami őt
erősebbé, és egyre bölcsebbé tette. Az ő ajtaja a feleségével mindenki előtt
nyitva állt. Mindenkinek segítő kezet nyújtott, és akkor is segíteni akart, ha
arra valaki nem volt fogékony. A kollegái, a volt tanítványai mind szerették,
tisztelték. Minket emberségre és kitartásra tanított.
Nagyon sokat küzdött az utolsó években, de emberi
tartását és méltóságát soha nem veszítette el. Példaértékűen tűrte a gyarló
emberi test hanyatlását, a betegségeket. Soha nem panaszkodott, és minden
figyelemért, segítségért hálás volt. Mit hagyott maga után? Végtelen űrt. Szeretnénk
még kérni egy napot, egy hetet, egy évet, de itt véget ért. Elment az az ember,
aki még összetartotta a családot. A család, mely ezer felé szaladt a világban.
Mindenki próbálja jobban, kevésbé jobban élni az életét, és egyre kevesebb
erőnk van tartalmas emberi, családi viszonyokat kialakítani, ápolni. Ő még
összetartotta a családot, az ő hívó szavára mindenki elindult. Tanulni kell
tőle, tőlük, mert ők még egy olyan generáció tagjai, akik a sok emberi
szenvedés, szegénység, világháború után felálltak és utat mutattak. Sokszor
mesélt a hadifogságról, arról a mérhetetlen félelemről, embertelenségről, és
emberi gyalázatról, amit mi soha nem tudunk megérteni. Ők megélték, lelkükben
nyomokat hagyva, sokakat érzelmileg megnyomorítva, de újra kezdték. Mi
megérteni nem tudjuk, hiszen mi már más világban nőttünk fel, de érezzük a
súlyát.
Ő példátlan módon erős volt. Mindig azt tanította,
hogy fel kell állni, és legyél erős, és soha nem szabad feladni. Ő most elment,
végre pihenni tud, és ma már csak a felhőkön ülve néz minket. Mi még siratni
fogjuk, és már csak virágot tudunk a sírján elhelyezni, mélyen meghajolva,
alázattal. Nem fogunk hozzá utazni, telefonon sem tudjuk már felhívni, de a
szavai még sokáig itt fognak hallatszani a fülünkben. Itt vannak a tanításának,
dorgálásainak a szavai, levelei, de tudjuk, hogy mindezt csupán szeretetből
tette. Mert ő adni akart. Mindenáron.
A család neki szent volt. Elsők a gyerekei, az
unokái és dédunokái, és ő csak ezután következett. Gondoskodott mindenkiről
élete utolsó napjáig. Sajnos az utolsó években a barátai, ismerősei, akik
évtizedeken keresztül kísérték az útját megfogyatkoztak. Sokszor hallotta, hogy
újabb kollega, és barát búcsúzott el örökre, és ez végtelenül szomorúvá tette,
mert saját maga tapasztalta az emberi lét végességét. Az elhunyt barátok iránt
érzett fájdalma ellenére tette továbbra is a dolgát, de tudta, hogy már neki is
szűkűl az idő, minden nap kevesebb és kevesebb van. Nézte a napi híreket, a
gondolatai olyan frissek és értelmesek voltak, hogy senki nem hitte volna, hogy
ő mennyi idős. A volt tanítványai a mai napig szeretettel és őszinte
tisztelettel emlékeznek rá, mert tanárként is emberséges és igazságos volt. Mindig
azt mondta, hogy a tanulás a legfontosabb. Elvehetnek tőled bármit. Az értékeidet,
a házadat, de a tudást, amit magadba szívtál sohasem. Mert az a tied, és ezzel
lehet csak érvényesülni. mint ahogy Nagytati mondaná:
Nyikogdá nye szdavatszja, ucsitccá ucsitccá ucsitccá
eljött
az idő
Megérkezett
az este
sötétség
lepi meg a lakást,
a
körvonalak szétúsznak
az
emlékek útjukra indulnak.
Elmentél.
a
kérdések csak torlódnak,
válasz
nem érkezik már soha
némán
sikítunk fájdalmunkban.
A
telefon már nem csörög,
hosszú
útra nem kell indulnunk
beburkolt
minket a hallgatás,
meggyengültek
a lábaink, megrogytunk,
Hogyan
tovább? Nem tudjuk.
Illatod
még őrzi a ruhád.
Hangodat
halljuk álmainkban,
de
segíteni már nem tudunk.
Bölcsességed
örökre belénk ívódott,
szereteted
szétárad bennünk,
elvenni
tőlünk soha nem tudnak,
életünk
örökre egybeforrt.
Csak
adtál, és soha el nem vettél.
Életed
rögös útjára tévedtünk,
felvettél
minket mint hátizsákot,
s
csak vittél rendületlenül.
Fejünket
meghajtjuk,
mindent,
mit adtál őrizzük.
Nem
kell bizonygatni, tudod
hogy
örökre hálásak leszünk.
Megyünk
tovább,
mert
menni kell.
Életünk
filmje tovább pereg,
engedd,
hogy lélegezzünk
emlékeddel,
szereteteddel.
Megfogjuk
most egymás kezét,
némán
kapaszkodunk a múltba,
engedd
hogy utoljára megöleljünk,
engedd
meg, hogy az utolsó perc a mienk legyen.
